Szamarak bolygója?

2008, október 24 - 1:08pm - Böbe

http://www.asztralutazas.hu

Ez a mese réges-régen kezdődött, mikor az angyalok már rég kivonultak egy Föld nevű bolygóról. Úgy kettőezer-hatszáz éve az ott lakók furcsa szokásnak kezdtek hódolni. Szamárként kezdtek viselkedni és szamár jelmezbe bújtatták gyermekeiket. S azok az övéiket és így tovább. Addig-addig, míg egy szép nap csupa csacsi rótta az utakat, erdőket, mezőket. A lakók teste a bolygóra érkezéskor még fénylett, s hasonlatos volt az angyalokéhoz. De a furcsa szokás, miszerint minden ember szamár, belesuvasztotta őket ebbe a jelmezbe. Kicsivel később a felnőtté válás ajándéka egy bot lett, a végén lógó répával. Ezt felkötötték a már teljesen beöltözöttek hátára, úgy hogy az a bizonyos répa mindig az orruk előtt lógjon kicsivel. Ezt célnak kezdték tekinteni. Ez volt, ami után ment boldog, s boldogtalan.

Mikor az időutazók a föld felett lebegtek csodálkozva látták, mily sok a szamár, s mily kevés a fénylő lény. Felülről ezek a ragyogó alakok, mint apró csillagok, igen elszórtan világítottak, őrizve a lángot. Volt köztük állandó az időben, s volt, hogy fel-felvillant egy.
Kis idő múltán a szamár úgy vélte fejlődésnek indult. Egyre több csatát vívott egyre elkeseredettebben a több répáért. A nagyobb lelőhelyért. S ez egyre okosabb szamár képzetét keltette benne. Mire eltelt párezer esztendő már virtuális répák lógtak virtuális botokon, ezzel olcsóbbá téve és könnyedebbé a célt.
Volt, aki elérte, s még nagyobb répát akart. Megkapta. Elérte, még nagyobbat akart, s újra megkapta. Aztán a nagy súly alatt megrogyott. Volt, aki egész répaföldek felett uralkodott, és sosem szenvedett hiányt. Volt, aki ezért meggyilkolta és ő vette át az uralmat. Akkoriban ez volt a jelszó: RÉPA, HATALOM!
A virtuális répával már a súly is virtuálissá fokozódott. Száguldó autó-mobilokon követték, ami valamely számukra furcsa oknál fogva pontosan ugyanúgy száguldott. Mintha egyszerre fejlődött volna a szamárral, s annak eszközeivel.

Elmúlt hát így kettőezer-hatszáz esztendő, s a szamarak igen elszaporodtak a bolygón. Az eltelt időben az az egynémely csillagszerű angyallény, aki köztük lakott fáradhatatlanul őrizte a lángot, s annak bizonyosságát, hogy az ember nem szamár. Ezért a tanításáért sok helyütt az életével fizetett, s ő bátran vállalta a kockázatot. Hiszen újra és újra visszatért.
Az utolsó esztendőkben aztán fura dolgot láttak az erre járók. Hatalmas angyalzáporok áztatták a földet. Visszatértek, akik egykoron elhagyták e bolygót, s segítséget is hoztak, olyanokat, akik most járnak itt talán először. Régi vendégek, rokonok, lélektársak ők.
Így születtek millió szám angyallények az emberek közé. A szamarak közé.
Természetesen még apró korukban elkezdték őket is beleerőltetni a szamár jelmezbe. De ezek valahogy nem tolerálták ezt. Egyszerűen túl szűk volt ez a játékhoz, az élethez. Rúgtak, kapáltak, sikítoztak. Sokan azt mondták „hiperaktívak” pedig csak a gönc szorított. Sokan azt mondták szuper egósak, pedig csak nem tudtak azonosulni a szamársággal. Sokan azt mondták szótlanok, pedig csak a belső fénybe menekültek.
Mindenesetre mások voltak, jelmezben is. Hát még a nélkül! Akik lángőrként maradtak előbújtak rejtekeikről ezekben az időkben, hogy üdvözöljék az újonnan érkezőket. S ha akkor a földre néztél a magasból azt láttad, hogy egyre több csillag gyúl alant. S egyre szorosabban. Sosem látott ragyogás vette kezdetét, ahogy sorra bomlottak ki az angyallények. Mint hóvirágok a kies téli tájat, úgy szőtték keresztül, s kasul a szamarak birodalmát.
Egy ilyen születését közelről is láttam, s elmesélem hogyan is volt.

A srác, aki a lángőrök csapatát erősítette, már belebújt a szamárbőrbe, ami szűk volt, és méltatlan. Hideg és szánalmas, de újra megtette. Répa, ahogy kell, ott lógott az orra előtt, s ő követte. Aztán, mivel nem tetszett túlzottan az, ami kint van, hát befelé emelte kérdő tekintetét. S egyszer csak meglátott valamit. Egy ragyogó, mosolygó arcot, mely hófehéren ragyogott. És ez az arc azt mondta: Te Én vagyok, Én te vagyok. És a srác emlékezett rá. És elkezdte figyelni ezt a hangot, ami szívéből sugárzott. Kis idő elteltével megértette mi a figyelem. Mi a tudatosság. S mire való. Akkor történt, hogy észrevett a jelmezen valami különöset. Ott volt egy zipzár a sötétben. Csak észre kellett venni. Ott volt végig belül, csupán figyelme lámpását kellett meggyújtania, hogy az megcsillanjon. Megfogta hát, nem sokat habozott és lerántotta. Kibújt a jelmezből. És amit érzett az leírhatatlan volt. Akár egy második születés.

A tagjai elgémberedtek. Oly sokat mászott négykézláb, hogy újra kellett tanulnia járni. Oly soká IÁ-zott, hogy újra kellett tanulnia beszélni.
Közben észrevette, hogy egyre inkább elszorítja a szívét, amikor a többiekre tekint. Látta azt a sok szamarat, s jelmezük alatt azt a sok ragyogó lényt. És azt gondolta: - Miközben újra tanulok járni és beszélni, pont van annyi időm, hogy segítsek a többieknek is megtalálni azt a zipzárt.
Úgy hogy odament az egyik szamárhoz.
-    Szia, tudod, hogy te nem is szamár vagy?
-    Mi az hogy szamár? – kérdezte amaz.
-    Hát ez a gönc rajtad, meg az orrod előtt a répa, meg hogy ez természetellenes, ez mind nem te vagy. Te egy ragyogó angyali lény vagy, mint én!
-    Neked elment az eszed? – kérdi a szamár
-    Nem, nem épp ellenkezőleg, most jött meg.
-    Hát te tök hülye vagy! A répa az cél, ami szerinted gönc, meg természetellenes, az én vagyok! És jobban tennéd, ha nem beszélnél ilyeneket, mert még bezárnak. Hát ilyet, te tök hibbant vagy, sőt skizofrén! Azzal fejét rázva elviharzott.

Arra vetődött egy másik szamár, hát megszólította őt is:
-    Szia, tudtad, hogy te nem szamár vagy?
-    Igen, mondta a másik, - tudom, én ló vagyok! És egy híres paripa voltam egyik előző életemben. És majd Unikornis leszek!
-    Ja, én nem erre gondoltam. Azt akartam neked mondani, hogy te egy angyali lény vagy, mint én.
-    Mint Te? Azzal elnevette magát. Te inkább beképzelt vagy!
-    Én is voltam szamár, de ma már tudom, hogy az csupán jelmez volt, így kiléptem belőle, s megláttam, hogy angyali lény vagyok. – mondta a srác.
-    Hát én nem látok rajtad semmi különöset! Te is csak egy szamár vagy, még ha furcsa is. De szerencséd van, mert ismerek egy gurut, aki kapcsolatban áll a fő unikornisokkal! És azok szólnak hozzá! Mi mind szeretjük egymást és testvérek vagyunk. Egyszer én is paripa leszek, aztán tudod a rétegek! Én legbelül unikornis vagyok! Csak még a felszínre kell hozni! De a guru azt mondta, ez nemsokára meglesz!
-    De hát nézz rám, nézz kicsit feljebb, ne a lábamat bámuld. – mondta a srác mosolyogva.
-    Hogy nézzek fel rád!? Na ne szórakozz! Hát mit képzelsz te magadról! Azzal elsomfordált…
-    Nem - nem, félreértesz, te is angyali lény vagy! Ugyanolyan, mint én! Kiáltotta a fiú, de már csak a szélnek beszélt.

Hát tovább ment, s az úton szembe jött vele egy szamár, akiben meglátta a másik lángőrt. Nagyon megörült a szíve. – Végre talán ő megért majd – gondolta.
-    Szia, tudtad, hogy te nem szamár vagy?
-    Igen tudom, én egy angyali lény vagyok!
-    Jajj de jó! És miért nem veszed le a jelmezed?
-    Majd akkor, ha mindenki más is levette. Én nem vágyom az elsőségre.
-    Ööö, izé. De akkor hogyan mutatod meg a másiknak, hogy nem szamár? Hogyan játszunk? Hogyan fedezzük fel ezt a ragyogó világot?
-    Én mindenkit szeretek és elfogadok – mondta a jelmezes. Én nem akarom őket bántani! Nem akarom őket befolyásolni. Legyenek olyanok, amilyenek. Ha szamarak, hát legyenek szamarak. Én szeretem a szamarakat.
-    Értem, - mondta a fiú – De azért tudod, hogyan kell levenni a jelmezt?
-    Nem, és nem is érdekel. Ez a jelmez én vagyok! - Mondta amaz.
-    Oh, nem, azt tapasztaltam, hogy ez a jelmez csak egy ruhadarab – mondta a fiú mosolyogva. Nyugodtan elhajíthatod!
-    Hát lehet, hogy te ezt tapasztaltad, de én meg mást. – Mondta a jelmezes.
-    De hát itt állok előtted, láthatod, hogy nem kell a ruha, s hogy semmim sem hiányzik, pedig levettem!
-    Azt látom, hogy négykézláb vagy te is, és még ügyetlenkedsz a léptekkel. – mondja a szamár.
-    Hát igen, még tanulok járni, de kint vagyok! Ezzel kellett kezdenem!
-    Majd meggondolom – mondta a jelmezes, azzal odébb állt.

A fiú kissé elszomorodott. Ha még az ő testvére sem, akkor ki fog kilépni a jelmezből és játszani vele?

Szerencsére jártában keltében találkozott olyanokkal, akik kiléptek szamárságukból. Ezek mindenféle technikákkal igyekeztek rádöbbenteni az embereket arra, hogy levegyék a szamárgúnyát. Úgy tűnik ez a beállítódás közös volt bennük. Játszottak és repültek és felismerték egymást, de közben csillagragyogásukat a jelmezesekre is szórták.

Volt olyan testvérpár, aki szabályosan kirobbantgatta az embereket a gúnyából. Gáncsolták őket és csúfolták. Arra játszottak, hogy ezzel talán rádöbbenek a szamarak, hogy akik a jelmez alatt vannak, azokat sem gáncsolni, sem gúnyolni nem lehet.
Volt olyan, aki az emberek hitét rombolta porrá, s volt, aki csak állt a villamoson és mosolygott. Olyat is látott, aki szuper bonyolult aktiválásokkal, és gyakorlatokkal operálta le a jelmezeket.

A srác látszólag más technikát választott. Végül leült egy helyre, s onnan mesélt fennhangon. Nem törődve azzal, ki az, aki meghallgatja, ki az, aki érti. Hiszen amit mondott vajmi kevés volt ahhoz képest, hogy ott ült jelmeztelen. Hogy ott ragyogott igaz önvalójában, s a látszólagos szavak mögött fénybeszédét sugározta.
És sokan megszólták. Bizonyítékot akartak. Tetteket akartak, Azt akarták, hogy tegye meg helyettük. S isten a tanúja megtette volna, ha az a fránya zipzár nem belül van.
Így csak a szó maradt, s még inkább a lény, aki van. Aki ott áll, ül, fekszik, iszik, eszik, érez, utazik, alszik, dolgozik mellettük.

Egyre többen bújtak elő azokban az időkben. Egyre nagyobb számban hulltak a szamár jelmezek. Az első milliók végezték szakadatlan ébresztő feladataikat. Ki így, ki úgy. A bolygó fényárban úszott. Az ébresztgető lények pedig egyre többet perdültek táncra, s egyre gyakrabban játszottak. Mert az emberi angyal lények hatalmas iramban vedlették fura jelmezeiket. S beálltak a táncba, és be a játékba. Együtt fedezték fel a csodás bolygót, ahol addig vakon éltek. Együtt a csillagokat, Együtt az EGYséget, s abban a különbséget, s minden szépséget.