George Louis Borges: MINDEN ÉS SEMMI

http://wwwold.sztaki.hu
George Louis Borges:
EVERYTHING AND NOTHING

   Nem lakott benne senki, arca mögött (amely még a korabeli gyatra festmények tanúsága szerint sem hasonlít semmilyen más arcra) és megannyi fantasztikus és túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer s mindenkorra megértette, hogy jobb ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől. Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt, miről egyik kortársa említést tesz. Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi szertartásának gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa. Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem.
   Londonban felismerte azt a hivatást, amelyre szánva volt: a komédiásét, aki nyílt színen azt játsza, hogy ő másvalaki, olyan emberek előtt, akik azt játszák, hogy őt másvalakinek hiszik. A bohóc mestersége sajátos boldogsággal töltötte el, talán az elsővel, amit ismernie adatott, de mikor már az utolsó verssor is elhangzott és az utolsó halottat is eltávolították a színpadról, újra elborította a valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem lehetett újra többé Ferrex vagy Tamerlau, és újra visszaváltozott senkivé. Végső kétségbeesésében támadt az a gondolata, hogy maga találjon ki újabb hősöket és újabb tragikus "történeteket".
   Ily módon, miközben a teste a londoni bordélyokban és csapszékekben teljesítette, ami a test rendeltetése, a lélek, amely e testben lakozott, Cézár volt, aki nem törődik a jóslat intésével, Júlia, aki gyűlöli a pacsirtát, és Machbeth, aki boszorkákkal beszélget a kietlen parton, aki egyben a Párkák is. Senki nem volt egy személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Proteuszhoz hasonlóan a létezés minden lehetőségét kimerítette. Olykor egy-egy műve valamelyik félreeső zugába elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el; így mondta Richard, hogy egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó különös módon azt, hogy "Én nem az vagyok, aki vagyok."
   Létezés, álom és alakítás alapvető azonosságának gondolata nem egy híres hely megírására ihlette.
   Húsz éven át kitartott ennél az irányított hallucinációnál, de egy reggel elfogta az undor és borzadály attól, hogy ennyi királynak kell lennie, aki kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek, aki egymásra talál, elválik és dallamosan haldokol. Ugyanaznap elhatározta, hogy eladja színházát. Egy hét sem telt bele, hazalátogatott szülőfalujába, ahol viszontlátta gyermekkora fáit és folyóját, de nem hozta őket kapcsolatba ama másikkal, amelyeket múzsája magasztalt, s amelyeket mitológiai utalások és latin kitételek tettek híressé. Végtére lennie kellett valakivé. Nyugalomba vonult. Impresszárió lett tehát, aki vagyont gyűjtött és szenvedélyesen érdeklődött a kölcsönök, perek és kisebb uzsorák iránt. Ebben az állapotban diktálta le közismert sivár végrendeletét, amely szándékosan kerül minden patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai meg-meglátogatták visszavonultságában. Előttük újra magára öltötte a költő szerepét.
   A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé járult és azt mondta neki: "Én, aki ennyi ember voltam hasztalan, végre egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok." Isten hangja így felelt egy szélvész közepéből: "Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint ahogy te megálmodtad művedet William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki mint én, mindenki vagy, és mint én, senkisem."