http://wwwold.sztaki.hu
George Louis Borges:
EVERYTHING
AND NOTHING
Nem lakott benne senki, arca mögött
(amely még a korabeli
gyatra festmények tanúsága szerint sem hasonlít semmilyen más arcra) és
megannyi fantasztikus és túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság
rejlett,
egy álom, amelyet senki sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki
olyan,
mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta
megmagyarázni
ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer s mindenkorra
megértette,
hogy jobb ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől. Egy ízben úgy
gondolta,
hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el
azt
a kevés latint és még kevesebb görögöt, miről egyik kortársa említést
tesz.
Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi
szertartásának
gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta
alkalmával
hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa. Húsz-egynéhány éves korában
Londonba
költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy
felfedezzék,
hogy senki sem.
Londonban felismerte azt a hivatást, amelyre
szánva volt:
a komédiásét, aki nyílt színen azt játsza, hogy ő másvalaki, olyan
emberek
előtt, akik azt játszák, hogy őt másvalakinek hiszik. A bohóc
mestersége
sajátos boldogsággal töltötte el, talán az elsővel, amit ismernie
adatott,
de mikor már az utolsó verssor is elhangzott és az utolsó halottat is
eltávolították
a színpadról, újra elborította a valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem
lehetett
újra többé Ferrex vagy Tamerlau, és újra visszaváltozott senkivé. Végső
kétségbeesésében támadt az a gondolata, hogy maga találjon ki újabb
hősöket
és újabb tragikus "történeteket".
Ily módon, miközben a teste a londoni bordélyokban
és
csapszékekben teljesítette, ami a test rendeltetése, a lélek, amely e
testben
lakozott, Cézár volt, aki nem törődik a jóslat intésével, Júlia, aki
gyűlöli
a pacsirtát, és Machbeth, aki boszorkákkal beszélget a kietlen parton,
aki egyben a Párkák is. Senki nem volt egy személyben több ember, mint
ez az ember, aki az egyiptomi Proteuszhoz hasonlóan a létezés minden
lehetőségét
kimerítette. Olykor egy-egy műve valamelyik félreeső zugába elrejtett
némi
vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el; így mondta Richard,
hogy
egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó különös módon azt,
hogy
"Én nem az vagyok, aki vagyok."
Létezés, álom és alakítás alapvető azonosságának
gondolata
nem egy híres hely megírására ihlette.
Húsz éven át kitartott ennél az irányított
hallucinációnál,
de egy reggel elfogta az undor és borzadály attól, hogy ennyi királynak
kell lennie, aki kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek,
aki
egymásra talál, elválik és dallamosan haldokol. Ugyanaznap elhatározta,
hogy eladja színházát. Egy hét sem telt bele, hazalátogatott
szülőfalujába,
ahol viszontlátta gyermekkora fáit és folyóját, de nem hozta őket
kapcsolatba
ama másikkal, amelyeket múzsája magasztalt, s amelyeket mitológiai
utalások
és latin kitételek tettek híressé. Végtére lennie kellett valakivé.
Nyugalomba
vonult. Impresszárió lett tehát, aki vagyont gyűjtött és szenvedélyesen
érdeklődött a kölcsönök, perek és kisebb uzsorák iránt. Ebben az
állapotban
diktálta le közismert sivár végrendeletét, amely szándékosan kerül
minden
patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai meg-meglátogatták
visszavonultságában.
Előttük újra magára öltötte a költő szerepét.
A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy
után
Isten színe elé járult és azt mondta neki: "Én, aki ennyi ember voltam
hasztalan, végre egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok." Isten
hangja
így felelt egy szélvész közepéből: "Én sem vagyok senki, csak
megálmodtam
ezt a világot, mint ahogy te megálmodtad művedet William Shakespeare,
és
álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki mint én, mindenki vagy, és
mint
én, senkisem."