Tudatosság - Már most "Az" vagy, nincs mit keresni! Csak szeresd magad!

Forrás: http://www.csodakutja.hu

Ki hiányzik? Mi hiányzik? A gondolat megnyugtat tán? Az csak egy gondolat. Én te vagyok. Hogy is hiányozhatok? Én a te elmédben úgy jelenhetek meg, hogy a te elméd kivetít engem, ezt nevezzük valóságnak. Aztán meg befelé kivetít engem. Akár élőszemmel, akár gondolatokkal látjuk a másikat, munkában, a konyhában a párodat, az csak egy elmetárgy, egy objektum az elmében. A tudatosság vászna vagy, amire ezek a szenzoriális érzékelések vetülnek, és a tudatosság, aki/ami tud erről.

Nem hiányozhat semmi, hiszen nincs semmi. Egyedül te vagy. Te vetítesz mindent. Minden hangot. Van-e a hang észlelő nélkül? Nincs, hiszen ha rágondolunk, hogy egy kietlen lakatlan erdőben szól a hang, akkor a rágondoló is már észlelő!! Minden személlyel minden találkozó lejöveteletek előtt előre meg lett beszélve. Percre és másodpercre pontosan. Semmi de semmi nincs véletlenül, és ennek dacára van szabad akarat, hiszen ott ti beszéltétek meg ezt, és itt te figyelmen kívül hagyhatod a megbeszélteket ill. a piros zászlókat, amik jeleznek bármit.

Nincs hiányzás, mert nincs teljességtelen-ség. Te teljes vagy. Te maga vagy a megtestesült univerzum. Nem hit kérdése, tudományos bizonyíték, csak senki nem meri elhinni, meg széles köröknek propagálni. A tested 99.999%-a tudományosan elfogadott üres tér. Ekkora a távolság az atomi részecskék között a testedben. Mint az univerzum: tér, azaz semmi, és benne csillagok, pici valamik. Ez a tudat és amit érzékelsz, pl. egy gondolat, is: tér, =tudat, és benne a tárgyak,az objektumok: gondolat(ok). Ilyen az éhség gondolat is. A szomorság gondolat. És itt a nagy fenevad: ilyen az én gondolat is. Az én gondolat a tyúkanyó, mely minden gondolatcsibét szül. Ezért ha bármi gondolat támad, kérdez meg, kinek van ez? Nekem. Ki az az én? És erre nincs logikus válasz. Mert te már akkor is te vagytál, mikor a logikád még nem létezett!!! Te nem az érzelmeid vagy, mert te már akkor is vagytál, mikor az érzelmeid még nem léteztek.

Te a határtalanság vagy, ami beköltözött egy kicsit a határok közé. Hogy is hiányozhat bármi? Mi az a bármi? Te az a gondolat és megnyilvánulás (a kettő egy) előtti megnyilvánulatlan határtalan intelligencia vagy, ami minden létező alapja, minden tudás alapja, hiszen ebben születik meg minden, ez táplál minden gondolatot. Ez teremtette az univerzumot, játékból, mert : miért is ne játsszunk, játszani jó. És a határtalan játékba beletartoznak olyanok is, amik az egyéni kis játékok kis játékrészei szerint nem valók a létezésbe. Mert egy rohangáló férfi, aki rugdos egy bőrt, és ész nélkül rohangál, még talán furcsálljuk, de ha látjuk, hogy egy pályán teszi, van egy kapu, ami felé végül igyekszik, és vannak, akiket ki kell kerülni és akiktől kapja a labdát, mindjárt másként látjuk a nagyobb képet szemlélve az életünk élményének történéseit. Nincs hát rossz, de nincs hát jó sem, nincs hiányzás, és nincs de jó, hogy itt van -ság. Csak a létezés van. A semmi is létezik. Tehát a létezés mindennek az alapja. A létezés az, amiben a semmi is megnyilvánul. Ugyanígy a tudatban.

A tudat a semmi, ebben jelenik meg a valami, a gondolat, a vágy, a szükség, a félelem, a hiány. Mert az elme éhes, és táplálékot kíván. És mivel az elme egy gondolat, egy mega-gondolat, ezért gondolatokkal táplálkozik. És mivel az univerzum, ami a mi tudatunk, mindent megad kegyelmével, eteti hát őt is. Csak nem vesszük észre, mi játszó tudat, hogy belefeledkezünk a játékba, és tudatként megosztva magunkat egy részünk öntudatlanná válik, és elmével azonosul. Így jön létre az egó. Az egó ez: kép magamról a fejemben rólam. Illuzionáris képek a fejemben bármiről, ami itt, most, nincs itt és nincs most itt. Ez az egó egyszerűen.Vágyódás rabsága. Szükség éhezése.

Nem furcsa belegondolni, hogy ilyenkor tulajdonképpen akkor most én irányítom az érzésemet, vagy az érzésem engem? Ha hiányzik? Hát zavarba ejtő a válasz... Az érzéseim irányítanak engem. Az angyalát! És mikor aggódok, szorulok, feszengek? Hát amikor felidegesítenek? Hát akkor tán nem a gondolat irányít-e engem? De bizony. Ez a rabság. Gratulálok, ha észre veszed végre. Álmodó tudattestvér. Persze, még én is sokszor álmodom, de egyre kevesebbszer. Jó dolog rabszolgának lenni? Hát persze, ha éppen jó gondolatok vannak, tök jó. De vajon hány százalékban osztoznak a jó gondolatok a nemjókkal? Bizony-bizony, mivel fájdalomtesttel is megáldott minket az egóval való azonosulás, ami megrekedt pozitív életenergia, ezért bizony a negatív érzelmeket vonzzuk be!!! Mi az érzelem? Magát érzésnek álcázó gondolat!!! Ilyen a hiányzás is. Először gondolat, utána érzést húz magához, hogy táplálja magát... a fájdalomtest is már kiéhezett, és pont kapóra jön egy gondolat, társul hát hozzá. Így jön létre a férgek tánca, melynek még így is megvan a varázsa. Te persze szenvedsz tőle, de ez csak a játék része, az álmok álma. Mert az illúzió lehetnek szép is. A lökött egó, a fájdalmas fájdalomtest nem kellene hozzá. Opció, extra. Így lesz az álmok álma. Lehetséges egy szép illúzió is. Igaz, tömegesen nem ezen a bolygón, ahhoz egy elágazással másfele kellett volna repülni. Hát íme az illúzió, leleplezve.

És akkor ki vagy te? Hát bizony, még csak az élettörténeted se!!! Te az vagy, amiben én megjelenek. Ki olvassa a sorokat? A gondolkodó? Vagy a gondolat előtt is már észleled amit észlelsz? Az vagy te!!! Az észlelő maga! Aki nem szenved, hanem tud a fájdalomról! Aki nem hiányol, hanem tud a hiány érzéséről (érzelméről)! Hiszen előbb egy furcsa érzés jön a hasad tájékán, nem? Előtte egy gondolat a fejben. Aztán azt mondod: hiányzol. Pedig a láncolat mindig ez. Gondolat... Érzés (érzelem)... És a kijelentés: én vagyok az érzelem és ezt érzem. Pedig nem. Te az vagyok, aki azt tudja, hogy megjelent benne egy gondolat. Vagy hogy már az érzés jelent meg. És tudod. Nem társul. Nem házasodsz. Nem adsz össze. Csak figyelsz. Hisz mi történik akkor, ha nem társulsz, ha csak figyelsz? Nos, a tested biztos nem fog funkcionálásában leállni, és biztos nem fog fizikai fájdalom fellépni, ezért: érdemes kipróbálni. És persze az illúzió ezt hevesen tagadja, most ahogy olvasod ezt, pláne ahogy kipróbálnád, mert a sötétlakó nem szereti a fényt, pedig a fény a végső fegyver, mely megvilágít bármit. És lám, lőn világosság, a tudatban: és rájössz, te a tudó vagy, szó szerint a mindenek tudója. Így válsz istenné. Nyomorult, marionette-bábu helyett. Hát nem megéri? Nem megéri ezért az életedet áldozni? Így szolgálni a nagy egyet, az univerzumot, hogy méltóztatsz neki megengedni rajtad keresztül megnyilvánulni? Mert bizony, hatalmas vagy, és te döntöd el, hogy méltóztatsz-e neki megengedni megnyilvánulni rajtad keresztül, életté válni bio-szerep-robot helyett, vagy elutasítod, és dölyfös nagyúrként eljátszod a különlevést, a külön univerzumot, a te univerzumod, és az ott kint, ami téged nem érdekel, ahol viszont árként, mert az ellenállásba repülve ára kezd lenni minden dolgoknak, itt egóval és fájdalomtesttel fizetsz, és szenvedsz. De nagyúrság leszel cserébe. Csak azt nem veszed észre, hogy egyesülve az élettel, odaadva magad neki/annak, mint teljes tudatosság, akkor válsz igazán nagyjá.

Hiszen ez lényegi természeted, ez isteni eredeted. Így igaz, hogy a képmására teremtett. Képzelj el egy vázát, amint a képmására teremt egy vázát. Mekkora a hasonlóság? Van-e bármilyen különbség? Nos, köztetek sincs. Mért hát ellenállni, ez az illúzió!

És hát ha te az élet vagy maga, nem te teremtesz-e mindent? Dehogynem! És ha minden az élet, hiszen mindent képmására teremtett, nincsen-é minden rendben? Dehogynem! Ha akasztanak is? Igen. Ha keresztre feszítenek is kicsi egód reakciója által (azaz te végzed a keresztrefeszítésedet a másik akcióján keresztül, a látszat dacára)? Akkor is. Mindig minden rendben van. Miért? Mert te nem a test vagy. Te nem az egó vagy. Szép a szobán besütő nap, a régi emlékek, egy felemlékeződő illat? Ó, csodálatos, az illúzió, a maya gyönyörű. Hiszen azért lett. Mert az álom szép. Csak mikor elfelejted, hogy te nem az álombeli én vagy, hanem aki tud az álombeli énről (!!!), akkor rémálom lesz. Csak valakinek nagyonrémálom, valakinek aligrémálom, mikor hogy, váltakozik, a szél hol erős, hol hideg, hol balzsamos meleg. Hegyek és völgyek. De ha tudod, hogy te az álmodó álmodója vagy!!! Tudd ezt és megleled a kincset! Már most is tudod, csak vedd észre? Ami sorolvasás közben rád száll, nyugodt csend, ami nem megérteni törekszik, azaz töredezik, hanem egy magasabb-mélyebb nyugalom, mely ezt a töredezőt körbeveszi, az vagy te.

Érzed, látod? Ő, az az, mi szóba nem fogható, mert az már nem az öröktől való, az már nem a taó. Így válsz krisztussá (=jelen-né), így válsz buddhává (=megébredett-té), így istenné (=én vagyok-ká).
Van gyönyörűbb, mint zivatar után a kikelő nap, mely rásüt a szomjoltóval jóllakot fehér szirmú, sárga belsejű, hálásan a szélben hajolgató virágmezőre? Hát van-e szebb egy feketés-fehéres álomból kikelésnél? Bizony mondom, nincs szebb. ezért ébredezz hát, mert több öröm vár rád.

Szeretlek fiam, mindig is szeretlek. Jöjj hát, atyád hazavár. És így tér vissza tékozló fiú, az álmodó, aki elfelejtette, honnan való, az eredetéhez, az ősforrásához, aki: ő maga.
Isten hozott a paradicsomban.

Bárkinek szabadon továbbküldhető az ő épülésére.