Tudatosság - Már most "Az" vagy, nincs mit keresni! Csak szeresd magad!

Eckhart Tolle: Ez inkább régebben volt jellemző rám, a Most hatalma című könyvem megjelenése előtt. Sok évig magányos voltam. De könyvem publikálása óta drámai módon megváltozott az életem. Most nagyon elfoglal a tanítás és az utazás. És az ismerőseim azt mondják, „Ez hihetetlen. Azelőtt remete voltál, most meg kijöttél a világba”. Én most is úgy érzem, hogy a bensőmben semmi nem változott. Pontosan ugyanúgy érzem magam, mint azelőtt. Még mindig folyamatosan érzem a békét, és megadtam magam annak a ténynek, hogy külső szinten minden megváltozott. Így hát pillanatnyilag szó sincs róla, hogy remete lennék. Most pont az ellentéte vagyok. Az is lehet, hogy ez egy ciklus. Az is lehet, hogy bizonyos ponton ez véget ér, és én újra remetévé válok. De ebben a pillanatban megadtam magam annak a ténynek, hogy szinte folyamatos a párbeszéd, amit folytatok. Időnként persze szakítok időt az egyedüllétre. Szükségem van rá két tanítási program között.

AC: Miért van szükséged egyedüllétre, és mi történik az egyedülléted során?

ET: Ha emberek között vagyok, akkor spirituális tanító vagyok. Ez egy funkció, ami nem azonos az identitásommal. Az egyedüllét pillanatában a legmélyebb élvezettel válok senkivé, eresztem el a tanári funkciót. Az egy ideiglenes funkció. Beszéljünk arról, hogyan látom az embereket. A távozásuk pillanatában eleresztem a tanítói funkciót. Nem vagyok többé spirituális tanító. Külső identitásnak nincs semmilyen jele többé. Egyszerűen szólva, sokkal mélyebben belemegyek a csendbe. Az a hely, amit a legjobban szeretek, a csend. Nem arról van szó, hogy beszéd közben elveszne a csend, amikor beszélek, vagy tanítok, mivelhogy a szavak a csendből keletkeznek. De amikor az emberek egyedül hagynak, csak a csönd marad. És én ezt nagyon szeretem.

AC: Azt akarod mondani, hogy a csöndet preferálod?

ET: Ez nem preferálás. Olyan egyensúlyban van az életem, amilyenben azelőtt talán sohasem volt. Amikor sok évvel ezelőtt belsőleg átalakultam, azt mondta volna bárki, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Annyira beteljesedett, és annyira boldog állapot volt egyszerűen csak lenni, hogy elvesztettem minden érdeklődésemet a cselekvés és a kölcsönkapcsolatok iránt. Néhány évre belevesztem a Létbe. Majdnem teljesen abbahagytam minden tevékenységet – éppen csak az életben maradáshoz szükséges minimálisak maradtak meg, és ez nagyon csodálatos volt. Teljesen elvesztettem a jövő iránti érdeklődésemet. Aztán újra visszaállt az egyensúlyom, fokozatosan, magától. Egészen addig nem állt vissza teljesen, amíg el nem kezdtem írni a könyvet. Jelenleg úgy érzem, hogy életemet az egyedüllét és az emberi kapcsolatok, vagyis a Létezés és a tevékenység közötti egyensúly jellemzi, míg azelőtt a tevékenység teljesen hiányzott, és csak a Létezés volt. Boldogság, mélység, szépség – de külső nézőpontból sok ember azt gondolta, hogy kiegyensúlyozatlanná váltam, vagy hogy megőrültem. Egyesek azt gondolták, hogy sültbolond módjára minden világi dolgot veszni hagytam, amit „elértem”. Nem értették, hogy nem akartam őket, illetve nem volt rájuk többé szükségem. Tehát, a jelenlegi állapotomat a magány és az emberekkel való együttlét közötti egyensúly jellemzi. És ez jó. Gondosan ügyelek rá, így nem veszítem el az egyensúlyt. Most egyre többet tevékenykedem. Az emberek hívnak, hogy itt is beszéljek, ott is beszéljek – erre állandó igény mutatkozik. Tudom, hogy figyelnem kell rá, nehogy elveszítsem az egyensúlyt, és hogy ne vesszek el a tevékenységben. Nem hiszem, hogy ez valaha is bekövetkeznék, de némi éberségre azért szükség van.

AC: Mit jelent az, hogy elveszni a tevékenységben?

ET: Elvileg azt, hogy folytonosan utazok, tanítok, vagy emberekkel kommunikálok. A folyamat juthatna valószínűleg olyan pontig, ahol a csend egyszer csak megszűnhetne. Nem tudom; ez a veszély mindig fönnáll. Vagy fizikai kimerülés is beállhat. De most úgy érzem, hogy rendszeresen vissza kell térnem a csendbe. Tehát, a tanítás és a csend nagyon szoros kapcsolatban vannak. A tanításnak a forrása a csend. De amikor egyedül vagyok, akkor ott kizárólag csend van, és ez az én kedvenc helyem.

AC: Amikor egyedül vagy, akkor sok óra-időt fordítasz a csendben való tartózkodásra?

ET: Igen, néha két órát is ülök a szobában, majdnem teljesen gondolatmentesen. Csak a teljes csend. Időnkénti sétáim során szintén tökéletes a csend; nem címkézem mentálisan az érzékszervi észleléseket. Csak egyszerűen áhítat van, vagy a csodálat, a nyitottság érzékelése, és ez nagyon szép.

AC: A Most hatalma című könyvedben kijelented, hogy „A világ végső célja nem a világban van, hanem a világ meghaladásában”. Kifejtenéd, mit értesz ezen?

ET: A világ meghaladása nem jelent a világból való kilépést, nem jelenti azt, hogy többé nem cselekszel, vagy hogy leállítod az emberekkel való interakciót. A világ meghaladása a teljesen önzetlen cselekvést és kölcsönhatást jelenti. Más szóval azt jelenti, hogy úgy cselekszel, hogy nem növeled önzésedet cselekvés vagy emberi interakció révén. Végső soron azt jelenti, hogy nincs többé szükséged jövőre a beteljesedéshez, a self érzékeléséhez vagy a léthez. Leáll a tevékenységeken keresztüli keresés, nem keresed többé a világban a fokozott, sokkal fokozottabb self-érzékelést. Amikor ez a keresés leáll, akkor a világban vagy, de nem vagy a világé. Többé nem keresel külső dolgokat, hogy azonosulj velük.

AC: A világhoz fűző egoisztikus, materialisztikus kapcsolat feladását érted ez alatt?

ET: Igen, ez azt jelenti, hogy nem keresed többé a self erősítését, a self mélyebb vagy fokozottabb érzékelését. Merthogy a tudatosság normál állapotában az ember olyasmit keres a tevékenységen keresztül, amitől ő maga sokkal teljesebbé válik. A bankrabló is ezt keresi a maga módján. A megvilágosodásra törekvő személy szintén azt keresi, mivel a tökéletesség állapotának az elnyerésére törekszik, a beteljesedés állapotát, a teljesség állapotát egy jövőbeli időpontban. Tehát valamilyen cél kereséséről van szó, valamilyen tevékenység révén. A boldogságot keresik, de végső soron önmagukat keresik, vagy mondhatjuk úgy is, hogy Istent; a kettő egyre megy. Önmagukat keresik, és ott keresik, ahol soha nem találhatják meg, a tudatosság közönséges, felvilágosulatlan állapotában, mivel a tudatosság felvilágosulatlan állapota mindig kereső módban van. Ez azt jelenti, hogy ők a világéi – a világban vannak, és a világéi.

AC: Úgy érted, hogy az időben keresnek?

ET: Igen, a világ és az idő lényegileg összekapcsolódottak. Amikor minden self keresés megszűnik az időben, akkor leszel a világban, anélkül, hogy a világé lennél.

AC: Mit értesz azon pontosan, hogy a világ célja annak a meghaladásában áll?

ET: A világ a beteljesülést valahol az időben ígéri, és e felé a teljesség felé való törekvés folyamatos az időben. Sokszor érez az ember olyat, hogy „Igen, most megérkeztem”, majd megállapítja, hogy nem, mégsem érkezett meg, és a keresés folytatódik. Szépen kerül ez a Csodák útjában kifejezésre: az ego szállóigéje „Keres, de nem talál”. Az emberek a jövőben keresik a megváltást, de a jövő soha nem jön el. Így végül, a nem találás következtében, szenvedés keletkezik. És ez a felébredés kezdete – ráeszmélsz, hogy „Talán nem ez az út. Talán sohasem jutok el oda, ahová igyekszem; talán az nem is a jövőben van.” A világban való elveszés után, a szenvedés nyomására, hirtelen bekövetkező ráeszmélés, hogy a válaszok nem ott kint találhatók, a világban elérhető dolgokban, és a jövőben. Ez egy fontos pont, ahová sok embernek el kell jutnia. Ekkor egy mély válságot él át az ember – a világ, ahogyan azt ismerjük, és a self érzékelése, ahogy azt ismerjük, ami a világ által identifikált, értelmetlenné válik. Ez történt velem. Egészen közel kerültem az öngyilkossághoz, amikor valami óriási dolog történt – a self érzékelésének halála, amely self azonosulások révén élt, a történetemmel, a körülöttem lévő dolgokkal, a világgal való azonosulások révén. Valami keletkezett abban a pillanatban, ami a mély és végtelen csend és elevenség, létezéstudat érzete volt. Később „jelenlétnek” neveztem el. Ráébredtem, hogy az az elmondhatatlan, az én vagyok. De ez a ráébredés nem egy mentális folyamat volt. Ráébredtem, hogy az a vibráló elevenség, az a mélységes csend az, ami én vagyok. Évekkel később ezt a nyugalmat elneveztem „egyszerű tudatosságnak”, mivel minden más tudatosság kondicionált. Az emberi elme az a kondicionált tudatosság, amely a gondolatban ölt formát. A kondicionált tudatosság a kondicionált elme által előállított egész világ. Minden a mi kondicionált tudatosságunk; még a tárgyak is. A kondicionált tudatosság formaként születik meg, majd ezután ez válik a világgá. Így a kondicionáltba való elveszés szükségszerűnek tűnik az ember számára. Ez úgy látszik, része az útjának, elveszni a világban, elveszni az elmében, ami a kondicionált tudatosság. Majd a lét elvesztése miatt bekövetkező szenvedés hatására az ember megtalálja a feltétlent, mint önmagát. És ezért van szüksége a világra, hogy meghaladja a világot. Ezért én végtelenül hálás vagyok az elveszésért. A világ célja az, hogy elvessz benne, véglegesen. A világ célja számodra az, hogy szenvedj. Szenvedést okoz, amire úgy látszik, szükség van a felébredéshez. És amikor végre felébredsz, egyidejűleg felismered, hogy nincs többé szükség szenvedésre. Elérted a szenvedés végét, mert meghaladtad a világot. Ez a hely már mentes a szenvedéstől. Úgy tűnik, mindenkinek ez az útja. Lehet, hogy nem mindenkinek a jelenlegi életében, de úgy látszik, hogy ez az univerzális út. Még spirituális tanítás vagy spirituális tanár híján is, úgy gondolom, végül mindenki odajut. De ez időbe telhet.

AC: Hosszú időbe.

ET: Sokkal többe. A spirituális tanítás szerepe az időmegtakarítás. A tanítás alapüzenete az, hogy nem kell számodra több idő, nem kell többet szenvedned. Elmondom a hozzám jövő embereknek: „Felkészült vagy a meghallására, mivel idejöttél meghallgatni. Emberek milliói vannak odakint, akik nem hallgatják meg. Nekik még időre van szükségük. De én nem nekik beszélek. Te meghallgatod azt, hogy neked nem kell több idő, és nem kell többé szenvedned. Amíg az időben keresel, további szenvedést keresel.” És hogy egyszer csak meghalld, hogy „Nincs szükséged többé semmire – semmi olyanra, ami a pillanatot átalakíthatja. Az a legszebb a spirituális tanításban, hogy megkímél a további…

AC: … szükségtelen szenvedéstől.

ET: Igen. Tehát jó dolog, ha az emberek elvesznek a világban. Szeretek utazni New Yorkba, Los Angelesbe, ahol az embereket teljesen terhelteknek látom. Kinézek az ablakon New Yorkban. Az Empire State Building mellett vagyunk, egy csoporttal. És mindenki hajszolt, mindenki rohan. Láthatólag mindenki nagyfokú idegfeszültségben, szorongásban van. Hová rohannak? – kérdem magamban. Természetesen a jövőbe. Szenvednek, de nem tudnak róla. Valahová el kell jutniuk, ami nem itt van. Egy pont ez az időben: nem most van – majd van. Rohannak a majd felé. Szenvednek, de még csak nem is tudnak róla. De nekem, a látónak, ez nagyon csodálatos. És nem gondolom azt, hogy: „Oh, bár lenne több eszük!” Ők a saját spirituális útjukat járják. E pillanatban ez az ő spirituális útjuk, és ez nagyon csodálatos módon működik.

AC: A megvilágosodás szót gyakran használják olyan értelemben, hogy a self-en belüli elkülönülés vége, ezzel egyidejűleg egy olyan szemléleti perspektíva vagy mód megtalálása, ami teljes, hiánytalan, vagy dualitástól mentes. Sokan, akik tapasztaltak, ezt a perspektívát úgy tekintik, mint azt a végső realizációt, amiben nincs különbség a világ, Isten vagy az Abszolút között, a szamszara és a nirvána között, a megvalósult és a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan között. De vannak mások, akik azt állítják, hogy a végső realizáció az, hogy a világ valójában nem létezik, az egész világ csak egy illúzió, teljesen üres jelentéssel, jelentőséggel vagy realitással. A te saját tapasztalatod szerint valóságos a világ? Vagy nem valóságos? Esetleg mindkettő?

ET: Amikor emberekkel érintkezem, vagy a városban sétálok, tehát abszolúte közönséges dolgokat művelek, a világot úgy érzékelem, mint fodrokat a lét felszínén. Az érzékszervi érzékelések és az elme-tevékenység világa mögött ott van a lét végtelensége. Ott van a végtelen kiterjedés. Ott van a végtelen nyugalom, és a kis tevékenységek a felszínen fodrozódnak, nem különállóan, mint ahogy a vízfodrok sem az óceántól különállóak. Tehát a dolgok nem olyan különállóak, amint ahogyan azt az érzékelés mutatja. Nincs elválasztva a létezés és a megnyilvánult világ, a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan. De a megnyilvánulatlan sokkal hatalmasabb, mélyebb, és nagyobb, mint ami a megnyilvánultban történik. A megnyilvánult minden jelensége olyan rövid életű és olyan mulandó, minden ami – igen, az ember azt mondhatná a megnyilvánulatlan nézőpontjából, amely időtlen létezés, vagyis jelen – a megnyilvánult birodalmában történik, valójában olyan, mint az árnyak játéka. Olyan, mint a pára vagy köd, amely folyton változtatja a formáját, keletkezik és semmivé lesz, keletkezik és semmivé lesz. Így annak, aki mélyen gyökerezik a megnyilvánulatlanban, a megnyilvánult nagyon könnyen tűnhet valószerűtlennek. Nem nevezem valószerűtlennek, mert látom, hogy nem különül el semmitől.

AC: Tehát valóság?

ET: Minden valóságos azonos a létezéssel. Minden létező tudatosság, színtiszta tudatosság.

AC: Azt mondod, hogy definíció szerint csak az „valóság”, ami mentes születéstől és haláltól?

ET: Így van!

AC: Így csak az lehet valóság, ami sohasem született és sohasem hal meg. És mivel a megnyilvánult világ nem válik el a megnyilvánulatlantól, az elmondásodnak megfelelően, végül is azt mondhatjuk, hogy valóság.

ET: Igen, és még minden, születésnek és halálnak alávetett formán belül is ott van a halhatatlan. Még a fűszál lényege is halhatatlan. És ezért van az, hogy a forma világa megszentelt. Ezért nem lehet az, hogy a megszentelt birodalom kizárólag a létező vagy kizárólag a megvalósulatlan lenne. Még a forma világát is megszenteltnek látom.

AC: Ha valaki egyszerűen megkérdezi tőled „A világ valós vagy nem valós?”, azt mondanád, hogy valós, vagy árnyalnád a kijelentést?

ET: Valószínűleg árnyaltabban fejezném ki.

_AC: Hogyan?

ET: Ez a valóságnak egy ideiglenes megnyilvánulása.

AC: Ha viszont a világ a valóságnak egy ideiglenes megnyilvánulása, akkor mit jelent a világgal való megvilágosult kapcsolat?

ET: A megvilágosulatlannak a világ mindaz, ami itt van. Ezen kívül nincs más. Ez az időhatárolt módú tudatosság a múltba kapaszkodik az identitásáért, és reménytelenül szüksége van a világra a boldogságához és beteljesüléséhez. Következésképpen a világ végtelen nagy ígéretet hordoz, ugyanakkor nagy fenyegetést is jelent. A felvilágosulatlan tudatosság dilemmája: a világban és a világon keresztül keresett beteljesedés és a világ általi folyamatos fenyegetés közötti szakadék. Az emberek azt remélik, hogy megtalálják magukat benne, és ugyanakkor attól félnek, hogy a világnak az a szándéka, hogy megölje őket. Ez a folyamatos küzdelem állapota, amelyet a megvilágosulatlan tudatosság elutasít – a létezés a vágy és a félelem közötti folyamatos szétszakítottság állapotában van. Szörnyű sors. A megvilágosult tudatosság a megnyilvánulatlanban gyökerezik, és végső soron egy vele. Tudja magáról, hogy az. Azt is mondhatnánk, hogy ez a megvalósulatlan megjelenése. Még egy olyan egyszerű dologgal, mint a vizuális észleléssel is így van, egy forma – egy virág vagy egy fa – ha azt a teljes éberség és mély nyugalom állapotában észleled, mentes a múlttól és jövőtől, és abban a pillanatban már megnyilvánulatlan. Te abban a pillanatban már nem személy vagy. A megnyilvánulatlan saját magát észleli a formán keresztül. És abban az észlelésben mindig ott van a jóság érzékelése. Így minden tevékenység abból keletkezik, és teljesen különböző minőségű attól a tevékenységtől, ami a megvilágosulatlan tudatosságból ered, amelynek mindig szüksége van valamire, és saját védelmét keresi. Valóban ez van, amikor azok a megfoghatatlan és becses minőségek jönnek be abba, amit szeretetnek, örömnek, és békének nevezünk. Ezek mind egyek a megnyilvánulatlannal. Abból erednek. Az az emberi lény, aki ezzel szoros kapcsolatba kerül, majd hat és kölcsönhat, a planéta áldásává válik, mivel a megvilágosulatlan ember nagyon súlyos teher a planéta számára. Ez a megvilágosulatlanság súlya. És a planéta a megvilágosulatlan emberek millióitól szenved. A planéta terhe már az elviselhetőség határát súrolja. Időként úgy érzem, mintha hallanám a planéta panaszát: „Oh, kérem, ne tovább!”

AC: Meditációra buzdítod az embereket, azt írod, hogy amennyire csak lehet „pihenj a Most Jelenvalóságában”. Gondolod, hogy a spirituális gyakorlat valaha igazán méllyé válhat és megadhatja az erőt a megszabaduláshoz, ha az illető még nem kész lemondani a világról és arról, amit a világ jelent, legalább valamilyen fokon?

ET: Nem állítom, hogy egyedül a gyakorlat megadja a felszabadulás erejét. Ez csak a mostnak történő teljes önmegadás esetén következik be, a felszabadulás ekkor válik lehetőséggé. Nem hiszem, hogy önmagában a gyakorlat eljuttatna a teljes feladáshoz. A teljes feladás mindig az átélésen keresztül történik meg. A megtörténésnek az egész életed talaja. Bekövetkezhet egy részleges feladás, amikor egy kinyílás következhet be, és ekkor elkezdheted a spirituális gyakorlatot. De amikor a spirituális gyakorlat elér egy bizonyos fokot, vagy a spirituális gyakorlatot már csak önmagáért végzed, a gyakorlat önmagában már nem működik.

AC: Saját tanítói munkám során azt tapasztaltam, hogy ha a világot nem látjuk át egy bizonyos fokig, és nem alakul ki a hajlandóság annak az eleresztésére, akkor a spirituális tapasztalat, tekintet nélkül arra, hogy milyen erőteljes, nem vezet semmiféle felszabaduláshoz.

ET: Ez így van, és az eleresztésre való hajlandóság a megadás. Ez a végső kulcs. E nélkül semmi jelentősége a gyakorlásnak, sem a spirituális tapasztalatoknak.

AC: Igen, sokan mondják, hogy meditálni akarnak, vagy spirituális gyakorlatot akarnak végezni, de spirituális törekvéseik nem az anyagiság eleresztésére való hajlandóságon alapulnak.

ET: Nem, ez valóban ellenkező hatású lehet. A spirituális gyakorlat olyan úttá válhat, hogy valami újat próbálunk ki, de nem azonosulunk vele.

AC: Végül is, meg tudnád mondani, hogy a spirituális gyakorlat vagy a valódi spirituális tapasztalat elvezethet-e a világ eleresztéséhez, a világ meghaladásához, a világhoz való kötődés feladásához?

ET: Igen. Az emberek időnként megkérdezik: „Hogy érted ezt el? Nagyszerűen hangzik, de hogyan érted el?” Konkrétan, a legalapvetőbben, egyszerűen azt jelenti, hogy „igent” mondani erre a pillanatra. Ez a megadás állapota – a totális „igen” arra, ami van, nem pedig belső „nem” a vanra. És a vanra mondott totális „igen” a világ meghaladásával azonos. Ez egyszerűen a totális nyitottságot jelenti bármire, ami ebben a pillanatban adódik. A tudatosság szokásos állapota az ellenállás, elfutni tőle, megtagadni azt, nem ránézni.

AC: És amikor „igent” mondasz a vanra, akkor úgy érted, hogy nem elkerülni semmit és nem szembefordulni semmivel?

ET: Igen. Ez a jelen pillanat üdvözlése, a jelen pillanat átölelése, a megadás állapota. Valóban ez minden, amire szükséged van. Az egyetlen különbség a Mester és a nem-mester között az, hogy a Mester teljesen átöleli a vant. Amikor ellenállásmentes vagy a vannal szemben, eljön a béke. A kapu nyitva; a megnyilvánulatlan belép rajta. Ez a leghatékonyabb út. Nem hívjuk gyakorlatnak, mivel nincs köze az időhöz.

AC: A legtöbb ember számára, akik részesei a napjainkban felgyorsult Kelet-és-Nyugat-találkozása című spirituális robbanásnak, Gautama Buddha és Ramana Maharishi – a modernkor leginkább tisztelt Vedantinjai (védikusai?) – a teljesen kivirágzó megvilágosodás páratlan példáiként tűnnek fel, és mégis, meglehetősen érdekes módon, a spirituális aspiránsoknak a világgal való helyes kapcsolatára vonatkozó tanításuk drámai módon eltér. Buddha, a világról lemondó, azokat bátorítja, akik a legőszintébbek a világ elhagyását tekintve, és őt követik célul tűzve a jámbor életet, a gond nélküli életet and concerns of the householder life. Ramana Maharishi még el is ijesztette követőit attól, hogy elhagyják a családi életet a nagyobb spirituális összpontosításra és intenzitásra való törekvés miatt. Tény, hogy ő a lemondás felszínes tevékenységeitől tanácsolt el mindenkit, és e helyett arra bátorította az aspiránst, hogy nézzen befelé, és a selfben keresse a tudatlanság és a szenvedés okát. Növekvő számú fanatikus rajongói azt mondják, hogy a lemondásra való vágyakozás valójában az egonak a kifejeződése. Az ego a selfnek azon része, amelytől fel akarjuk magunkat szabadítani, ha szabadok akarunk lenni. De Buddha természetesen nagy nyomatékot helyezett a lemondás, a közöny, a szorgalom és az önmegtartóztatás szükségességére, mint a belsőleg elérhető megszabadulás valódi alapjaira. Minek tulajdonítod, hogy e két spirituális szellemi nagyság megközelítése olyan nagymértékben különbözik? Miért gondolod, hogy Buddha a követőit a világ elhagyására ösztönzi, míg Ramana arra buzdítja őket, hogy maradjanak, ahol vannak?

ET: Nem csak egy működő módszer van. Ha különböző korokat tekintünk, bizonyos megközelítések hatékonyabbak lehetnek egy bizonyos korban, és nem működnek más korokban. A világnak, amiben most élünk, nagyon nagy a sűrűsége; és ez mindenre kiterjedően így van. És amikor azt mondom, hogy „világ”, beleértem az emberi elmét is. Az emberi elme Buddha idejétől számított 2500 év alatt igen nagyra nőtt. Az emberi elme sokkal zajosabb és mindenre kiterjedőbb, és az egok nagyobbak. Az ego évezredek óta növekszik; az őrület pontjáig növekszik, a huszadik században elérte az őrület végső határát. Csak el kell olvasni a huszadik századi történelmet, látjuk az emberi őrület tetőpontját, amit az ember emberen elkövetett erőszakos cselekedetein le lehet mérni. Így hát korunkban nem tudunk a világból kilépni; nem tudunk kilépni az elméből. Be kell lépnünk a szenvedésbe, amíg a világban vagyunk. Úgy tűnik, hogy abban a világban, amelyben ma élünk, ez a hatékony út. Lehet, hogy Buddha idejében az elvonulás sokkal, de sokkal könnyebb volt, mint ma lenne. Az emberi elme akkor még nem volt annyira elsöprő erejű.

AC: De a Buddha által prédikált gondolat az otthontalan élethez vezet, mivel ő úgy gondolta, hogy az otthoni élet aggodalmaskodással, gondokkal és nyugtalansággal teli, és úgy gondolta, hogy abban a környezetben bonyolult lenne megtenni a jámbor élethez szükséges tennivalókat. Így hát világosnak tűnik, hogy amit a világ zajáról és figyelem elvonásáról mond, az valójában pontosan az, amire utalt, és ami őt valójában az otthontalan élethez vezette, és másokat is ugyanerre ösztönzött.

ET: Nos, ismerjük Buddha magyarázatait, de végső soron nem tudjuk, hogy miért hangsúlyozza a világ elhagyását, ahelyett, hogy azt mondaná, amit Ramana Maharishi, „Tevékenykedj a világban”. De nekem a saját megfigyeléseim alapján úgy tűnik, hogy jelenleg sokkal hatékonyabb az a mód, hogy az emberek a világban szenvednek, majd megkísérlik eltávolítani magukat a világból, és létrehozni egy olyan struktúrát, amely elősegíti a szenvedést. Itt egy ellentmondás van, mert egy struktúrát kell létrehoznod, amely elősegíti, könnyíti a szenvedést. Miért kell most szenvedni? Nem kell létrehozni semmit, ami megkönnyíti a szenvedést, mivel akkor az többé már nem igazi szenvedés. Voltam Buddhista kolostorokban, és láttam, hogy milyen könnyű az – feladják nevüket, és felvesznek egy új nevet, leborotválják a fejüket, köntöst öltenek…

AC: Azt mondod, hogy az egyik világot elhagyják egy másikért. Az egyik önazonosságot feladják egy másikért; az egyik szerepet eldobják, és egy másikat vesznek magukra. Valójában semmivel nem hagytak fel.

ET: Így van. Azért csináld a dolgodat ott ahol vagy, éppen itt, éppen most. Nem szükséges valamilyen másik helyen, vagy valamilyen más feltételt vagy szituációt keresni, és ott csinálni a dolgodat. Csináld éppen itt, és éppen most. Akárhol vagy, az a szenvedés helye. Bármi legyen a szituáció, amiben vagy, mondhatsz „igent” arra, ami van, és azután az lesz az alap minden további tevékenységhez.

AC: Sok tanár és tanítás mondja manapság, hogy a valódi vágy a világ feladására az ego kifejezésre juttatása. Te hogy látod ezt?

ET: Megismétlem, a világ feladásának a vágya egy olyan állapot elérésének a vágyával azonos, amiben most nem vagy. Ez egy kívánatos állapotra vonatkozó mentális projekció annak érdekében, hogy elérd a lemondás állapotát. Ez tehát egy önzés a jövő révén. Ebben az értelemben tehát nem más, mint ego. A lemondás nem azonos a lemondásra való vágyakozással. Nem vágyhatsz feladásra, mivel az a nem-feladás. A feladás néha spontán adódik olyan emberekben, akiknek még szavuk sincs rá. És én tudom, hogy a nyitottság ma sok emberben benne van. Sok hozzám jövő emberben hatalmas mértékű nyitottság van. Néha csak pár szó kell, és azonnal bekövetkezik a megsejtés, megérzik a lemondás ízét, ami még nem tartós, de a megnyílás megtörtént.

AC: Mit gondolsz a spontán, szívből jövő elvetéséről minden olyannak, ami helytelen és csalóka, minden olyannak, ami az egonak az élethez fűződő materialisztikus kapcsolatán alapszik? Például, amikor Buddha eldöntötte, „El kell hagyjam az otthonomat” – alkalmasint ezek kemény szavak, amelyek egy egoisztikus vágyból erednek, tekintve az eredményt. És Jézus azt mondja, „Kövess engem. A halottak temessék a halottakat.”

ET: Ez a hamisat hamisnak való felismerése, ami főleg belső ügy – felismerni a hamis azonosulásokat, felismerni a mentális zajt, és hogy hogyan jön létre a mentális képekkel, mint „én” entitással való azonosulás, a hamissá válás. Ez szép, ez a felismerés. És akkor tevékenység fakadhat a hamis felismerésének a nyomán, talán meglátod a hamis visszatükröződést az élethelyzetedben, és akkor magad mögött tudod hagyni azokat – vagy nem. De a felismerés és a mindenről való lemondás az, ami hamis és csalóka a belső egység számára.

AC: Buddha és Jézus a példa a belső felismerés erőteljes külső manifesztációjára.

ET: Ez így van! Nem jósolható meg, hogy mi fog történni a belső felismerés eredményeképpen. Buddha számára, persze, ez eljött, mivel ő már felnőtt volt, amikor hirtelen megértette, hogy az emberek meghalnak és megöregszenek. És olyan erőteljes volt, amit belül látott, és azt mondta, hogy minden értelmetlen, ha ezek a dolgok fennállnak.

AC: De ő arra kényszerült, hogy kimenjen, hogy elhagyja régi világát. Bizonyos szempontból mondhatta volna azt is, „Nos, itt minden rendben van, és nekem már csak feltételen megadóvá kell válnom, itt és most.” Azt hiszem, hogy nagyon más lett volna az eredmény, ha felvilágosult királlyá akart volna válni!

ET: De ekkor még nem tudta, hogy minden, amire szüksége van, az a megadás.

AC: Mégis, amikor Jézus elhívta a halászokat, hogy hagyják el családjukat, addigi életüket, és kövessék őt, hasonlóan, amikor Buddha keresztülment a városokon és hívta az embereket, hogy hagyjanak mindent maguk mögött, akkor az emberek bizonyították a megadásukat a megcselekedett elhagyással, az „igen” kimondásával Jézusra és Buddhára, és földi kötelékeik elengedésével. És nyilvánvalóan voltak további belső kötelékeik is, amelyeket el kellett ereszteniük. Ezekben az esetekben az elengedés nem csak a belső transzcendencia metaforája; szó szerint mindennek az elengedését is jelenti.

ET: Sok ember ezt beleérti. Elhagyhatják megszokott környezetüket vagy tevékenységüket, de az egyetlen kérdés az, hogy látják-e már a hamisat belül. Ha nem, akkor a külső elengedés csak álcázott önzés.

AC: Az utolsó kérdésemmel kapcsolatban szeretném megkérdezni tőled, hogy mi a kapcsolat a megvilágosodás megértése, vagy a nem-duális tudatosság tapasztalata, és a világba való kapaszkodás között? A Judaizmusban a világhoz és az emberi élethez való teljes illeszkedés jelenti a vallásos elhívás beteljesülését. Azt mondják, hogy csak az őszinte, buzgalomteljes élet, a parancsolatok, amiken keresztül az emberi faj spirituális potenciálja testet ölthet a földön. David Ariel zsidó tudós írja: „Mi fejezzük be a teremtés munkáját … Istennek szüksége van ránk, mivel csak mi tudjuk tökéletesíteni a világot.” Sok megvilágosodással kapcsolatos vagy nem-duális tanítás, mint például a tied, az individuális megvilágosodást hangsúlyozza. Csakugyan úgy látszik, hogy a világ meghaladása az egyetlen kérdés. De zsidó felebarátaink, úgy tűnik, valami teljesen másra hívnak fel – a világ spiritualizálására az odaadó férfiak és nők világban való buzgó részvételével. Ha ez igaz, akkor a nem-duális megvilágosodási tanítások megfosztják a világot a mi buzgó részvételünktől? A transzcendencia valódi fogalma elveszi a világtól a spiritualizálódásra való potenciálunk Isten gyermekeiként való beteljesedését?

ET: Nem, mivel csak a helyes tevékenységnek lehet kimenetele a világ meghaladása. Minden más tevékenység ego-motivált, és legyen bármennyire jó a cselekedet, ha azt az ego hozta létre, akkor karmikus következményekkel jár. Az „ego-motivált” azt jelenti, hogy hátsó gondolatból származó. Például, erősíti énképedet, ha spirituálisabbá válasz a saját szemedben, és ez jó érzést vált ki; vagy például a jövőt tekintve jutalom egy másik életben, vagy a mennyországban. De hátsó gondolat esetén ez nem egyszerű. Nem áradhat bele igaz szeretet a cselekedeteidbe, ha a világot nem haladtad meg, mivel nem kötődsz ahhoz a világhoz, amelyből a szeretet ered.

AC: El tudsz képzelni az egotól romlatlan cselekedetet?

ET: Nos, mindent a maga idejében. Az első lépés a megvalósulás és a megszabadulás, és majd aztán jöhet, amit mondtál – és ez egyszerű lesz, romlatlan, és semmilyen karma nem kapcsolódik hozzá. Másképpen fogalmazva, nem számít, hogy eszményeink mennyire magasztosak, a jócselekedeteken keresztül az egot erősítjük. Sajnos, nem tudsz eleget tenni a parancsolatoknak, amíg nem válasz ego nélkülivé – és nagyon kevesen vannak ilyenek – mint ahogy mindenki így találta, aki megpróbálta Krisztus tanításait gyakorolni. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” Jézus egyik fő tanítása, és te nem tudod teljesíteni ezt a parancsolatot, függetlenül attól, hogy milyen keményen próbálod, ha nem tudod, hogy kell a legmélyebb szintet elérni. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, azt jelenti, hogy felebarátod veled azonos, és az egységnek ezen felismerése a szeretet.

What Is Enlightenment? 2000.