Nyitó oldal




"...S amint tömegével kezdenek az ebédlőből kiáramolni azok, akik meghallották a hívást, s akik elhiszik végre magukról, hogy ők is hivatalosak az ünnepi vacsorára, egyre inkább a bent maradottak fogják bezárva érezni magukat. Meggyőződésem, hogy a végső ítélet egyszerűen csak annyi lesz, hogy amikor összeomlik az ebédlő, te épp akkor benne voltál, vagy már megtisztulva, mosolyogva kint álltál azokkal, akikért végül is azzal tetted a legtöbbet, hogy volt erőd felállni, lemosni az esendőség, a „merjünk kicsik lenni” álszent maszatját, felvenni az ünneplő ruhád, és kilépni az ajtón.

S most itt vagyunk együtt, és nincs más dolgunk, mint megfogni egymás kezét valóban eggyé válva, mert mi ebben a tükörben ilyen gyönyörűen meg tudjuk egymásnak mutatni, hogy igen, ez egy felemelő, csodás, nehéz, ám mégsem magányos út, hisz az, hogy most együtt lehetünk, azt mutatja, hiába a sokféle út, lám, mégis egy pontba vezetett minket. S amikor megérintjük a tükörképet, abban a pillanatban a tükör eltörik, s a tükörképeink helyén ott állunk végre egymással szemben mi Magunk: igazan, pőrén, tisztán, a saját dicső teljességünkben. S ekkor végre már tükör nélkül is megöleljük közvetlenül egymást: és lám, már előttünk is az új út, ami elvezet az étteremig, ahol már várnak minket mindazok, akik az új szabadulók tiszteletére rendezik ezt az ünnepi vacsorát, hogy még véletlenül se jusson eszünkbe sírni az asztalon hagyott megszáradt parizer miatt.

Tehát a válaszom az én legfontosabb személyes kérdésemre önmagam számára az, hogy úgy tudok a világban teljes életet élni, miközben látszólag kizárom abból azt, hogy pontosan tudom, én nem kizárom, hanem épp hogy beengedem az életet azzal, hogy kitágítom a szűk világom határait. Kinyitok a zárt falon ablakot, ajtót és beengedem a friss levegőt, ami aztán bizonyosan ki fog csalogatni engem a szabadba, ahol meggyőződésem szerint az Igazi Élet kezdődik."

Tükröm kapujában / bűvészinas